Mint ezüst gyík villan setét mohákon
Alakod úgy illan át hűs szobámon,
Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,
S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja,
S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.
(tovább…)

Laurának

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
(tovább…)

Bezártalak magamba,

s most nem menekülhetek,

szöknék már, de nem lehet,

fogva tart a képzelet:

igéznek látomások,

gyötrődő lobogások,

szavak bomlanak bennem:

legyőzött a szerelem,

s kívánom, mint a fuldokló,

napjaimon átparázsló

életedet, életemet.

Éltem aluvó asszonyéltemet
s testem nem volt más – minden nyarak teste -
hajam a fáknak kúsza lombja volt,
szívem a nappal leáldozott este.
(tovább…)

Szállást adtál, egy éjszakára
megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.
Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.
Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;
megszálltál mindörökre.