Van úgy hogy fáj, ha csendbe bújsz előlem
s meglapulsz némán a hallgatás ölén,
fájdalmad dacos önmagadba rejted,
és ringatod a sírás fátyolos ködén.
(tovább…)

Régen volt, már alig emlékszem rád,
elhalványult az arcod annyi év után.
Régen mindig velem voltál,
jóban, rosszban mellettem álltál.

Elmúlt már…
(tovább…)

Hiányzol nagyon kedvesem,
álmaimban még te is szeretsz engem.

Ott még együtt vagyunk boldogan,
s szívünkben nagy szerelem van.
(tovább…)

Egyszer talán rájössz, feleszmélsz,
hogy igazán már sosem élsz.
Mert kit igazán szerettél,
buta módon elfeledtél.

És csak sajnálod majd magad,
hogy kezed vértől tapad.
Mert ki szeretett téged,
a saját vérében érted égett.
(tovább…)

Egy bűnöm van énnekem,
csak egy: az, hogy szeretlek.
Szeretlek én mindennél jobban,
de a szívem Teérted mindhiába dobban.

A bánat elhatalmasodik most rajtam,
ha rágondolok, hogy nekem már nem vagy.
Bánatos szívem rettentően szorít, s fáj,
úgy érzem hamarosan megöl a magány.
(tovább…)