Éltem aluvó asszonyéltemet
s testem nem volt más – minden nyarak teste -
hajam a fáknak kúsza lombja volt,
szívem a nappal leáldozott este.
(tovább…)

Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig,
hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva
csendes békés szerrel nem jut napvilágra!
– Életemnek fáját erősen rázzátok
hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok –
És mint dió burka – ha hull napos ágról
repedjen meg szívem a nagy boldogástól!
Törjétek fel zárát az „én” “álmodásnak”,
hogy elepedt lelkem odadhassam másnak –
másnak, másnak, másnak – ki megváltja tőlem,
ki mint húrból hangot kicsalja belőlem –
ki valóra váltja – megitatja vérrel,
s megéteti könnyes szerelem kenyérrel!