Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.
(tovább…)

Hogyha kell, én ezer évig várok rád,
Míg a réten harmat fénylik, várok rád,
Míg a fákon gyümölcs érik, várok rád,
Hisz a szerelem veled oly szép.
(tovább…)

Ha elalszom mindig rólad álmodom,
ez az az álom ami szebb mint a többi!
Kicsi szemeim becsukva csak rád gondolok.
Rád gondolok hogy veled lehessek.
Fontos vagy, szeretném hogy érezd!
(tovább…)

Ujjaim közt illatos,
Bársony rózsaszirmot,
Fehértornyú templomból,
Távoli harangot,
Számban szétpattanó,
Édes szőlőszemeket,
Testemre zúduló,
Langyos esőcseppeket,
Lábamban a tánc,
Tüzes ritmusát,
Magamhoz ölelni,
Csillagdíszes éjszakát,
Hinni, hogy az álmom
Valóra vált,
Szeretném még egyszer
Érezni a szád.

Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig,
hogy lüktető lelkem sohasem jut odáig!
Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva
csendes békés szerrel nem jut napvilágra!
– Életemnek fáját erősen rázzátok
hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok –
És mint dió burka – ha hull napos ágról
repedjen meg szívem a nagy boldogástól!
Törjétek fel zárát az „én” “álmodásnak”,
hogy elepedt lelkem odadhassam másnak –
másnak, másnak, másnak – ki megváltja tőlem,
ki mint húrból hangot kicsalja belőlem –
ki valóra váltja – megitatja vérrel,
s megéteti könnyes szerelem kenyérrel!