Van úgy hogy fáj, ha csendbe bújsz előlem
s meglapulsz némán a hallgatás ölén,
fájdalmad dacos önmagadba rejted,
és ringatod a sírás fátyolos ködén.
Van úgy hogy fáj, ha könnyekké fagyasztod
a reményt s a vágyak forró illatát,
fázósan bújsz a magányodba mélyen,
ha hidegnek érzed szerelmed otthonát.
Nekem is fáj az álmok néma csöndje,
ha ágyunkra fekszik az unott megszokás,
és kihűl szívünk a vágyaink tüzénél,
hol hamuban izzik a régi lángolás.
Cimkék: Elmúlt szerelem
Oszd meg!
